Annyira felgyorsult a világ, hogy a mindfulness kínálta tudatosság a jövőben már kulcsképesség lesz – akár magánemberként, akár munkavállalóként. De miért veszélyeztetheti emberi identitásunkat a digitális technológia előretörése? Hogyan kellene játszani tanítani a gyerekeinket ebben a világban? Miért kéne többet sétálni az erdőben? És mi a következménye annak, hogy már nem jegyezzük meg fejből a telefonszámokat?
Életünk állandó része az idegesség és a stressz, valamint a fáradtság és az álmosság. Ennek hátterében az éberség és az összpontosító képesség csökkenése rejlik. A buddhista hagyomány szerint a koncentráció a megvilágosodáshoz is nélkülözhetetlen.
A hétköznapokban nem is sejtjük, mennyire fontos túlélésünk, boldogulásunk és boldogságunk szempontjából, hogy megértsük mások állapotát és motivációit. Hogyan működik mindez?
Talán mindegy mi miatt is, de ha édesanyánk nem tudta megadni nekünk, amire egykor leginkább szükségünk volt, felnőttkorunkra megpróbálkozhatunk megadni önmagunknak. A figyelmet, a törődést, a gyengédséget. A szeretetet.
Sokan nem tudják, hogy a sikeres pályaválasztás elsősorban az önismereten múlik. De mit jelent az önismeret ebben az esetben? Miért fél sok fiatal a döntés meghozatalától? Mit bánnak később leginkább azok, akik külső elvárások alapján választottak pályát? És mi az a legfontosabb képesség, ami egy életre rezilienssé tehet a munkaerőpiacon?
„To coin a term” – az angolban így mondják, ha valaki korábban nem létező szót, szóalakot hoz létre, szóösszetételt készít, vagy új értelemben kezd el használni egy már létező frázist. Az eljárás legfőbb célja a megkülönböztetés és a kategóriateremtés.
Mindnyájan ismerünk olyanokat, akik akár egy biciklicsengő megvásárlása előtt is bonyolult Excel-táblázatot nyitnak, és mérlegelik a különböző opciókat. Minél nagyobb a tétje egy döntésnek, annál többféle módon próbáljuk felállítani az előnyök és hátrányok ijesztően összetett mátrixát. Van-e nagyobb téttel bíró döntés a szakmai életünkben, mint a karrierváltás?
Sok sebből vérezhet az a párkapcsolat, amelyet sérült felnőttek alkotnak. Ám mégis létezik gyógyír, és akár maga a problémás viszony segíthet a közös gyógyulásban.
John Bradshaw amerikai terapeuta kérdőívet állított össze, hogy megállapíthassuk, (mennyire) sérült-e vagy sem belső, gyermeki részünk. A kérdőívből egy rövid, szerkesztett részt adunk közre, amely az identitásunkat kutatja.
A „belső gyermek” énünk gyermeki része, aki boldog és kreatív is lehet, de a kicsikorban megtapasztalt traumákat, hiányokat is hordozhatja. A vele folytatott munka feltétele a tapasztalt, szakértő segítő.
Egyre többen vesszük észre, hogy felnőtté válásunk rögös útján gyermeki énünk valahol lemaradt. Annyira siettünk belekezdeni a fontos és felelősségteljes felnőtt életszakaszába, hogy a bohókás belső gyermek talán még most is pillangók után szaladgál egy színes virágmezőn. Hol találunk rá ismét?
Egy helyben topog? Szinte nem hisz már semmiben? És ez már évek óta tart? De most eljött az idő, és elege van már ebből? Nem kell már ez a fajta élet? Akkor önnek íródott ez a cikk.
Műfajából adódóan a zugevés rejtett zavar, így gyakran válik krónikussá – sok érintett a pszichológiai tanácsadás során arról számol be, hogy évek, évtizedek vagy akár gyermekkora óta jelen van az életében. Hogyan tudunk belőle kigyógyulni?
